Végh Tibor Írásai

Ez a történet a serdülőkoromról szól, egy galambról.

Akkortájt nagy csúzlizások mentek,akinek nem volt csúzlija az nem is számított gyereknek.

Egy szép augusztusi napon készítettem el a csúzlimat. Bár ne tettem volna. Lent az udvaron

lófráltam, és egy nagy csapat postagalamb repült el a fejem felett. Előszőr csak nézegettem őket,azt a gyönyörű repülésí íveket, amint szeleték a levegő kék egét.

A következő történt: Az újabb forduló után a csúzlimba egy vasgolyót helyeztem, és amikor a

fejem fölé értek, csak úgy vaktából kilőttem ezt a golyót. Egy postagalambot eltaláltam, és

zuhanni kezdett a föld felé. Akkor semmiféle örömöt nem éreztem, csak valami mélységes mély fájdalmat. Ami úrrá lett rajtam.

A madár közben meg lezuhant, én meg futottam hozzá. Még élt. Hirtelen azt se tudtam hogy mit

tegyek. Szegény oly bánatosan nézett rám. A jobb szárnya eltört, és mintha mondta volna: -

miért tetted ezt velem?!

Adtam neki vizet miközben a könnyeimmel küszködtem. Láttam ahogy kifogy belőle az élet

minden reménye.

Ő nem vádolt, de akkor sírtam zokogtam. Már nem a serdülő gyermek voltam, mint azelőtt.

Fogtam a kis tetemet, és egy csendes, nyugodt kis helyen eltemettem. még hosszú évek múltával is ha reá gondolok megborzongok, ha az ablakomban megjelennek a csodálatos postagalambok.

A csúzlimat akkor bedobtam egy szemeteskukába és megfogadtam hogy soha, de soha nem ölök meg semmilyen állatot. Ezzel már szinte felnőtt emberré váltam, és boldog a lelkem, amikor a galambok tömegesen röpködnek a fejem felett. Hiszen most már nem kell félniük semmitől sem. Az állatokat szeretni kell épp úgy mint az embereket, embertársainkat. S akkor talán egy szép napra fogunk virradni.