Végh Tibor Írásai

Szép augusztusi napon sétálgattam kicsinyke falumba. Következő eseményre lettem figyelmes. Nagymama, lánya unokája jött velem szembe. Hétköznapi dolgokról beszélgettek: nehézségekről, az élet apró cseprő dolgairól. Az unoka csendes ballagott, maga módján nem szólt. Talán elmerengett csöppnyi eszével a játékokon mivel játszani fog estefelé. Cseppet sem érdekelte mit beszélnek a felnőttek.

A séta folytatódott, egy váratlan pillanatban a gyermek megszólalt.

-Anya megveszed nekem a finom csokit, mint tegnap?

-Nem – mondta határozottan az anya.

-Megérthetnéd az apa beteg alig van pénzünk.

A gyerek elkezdett hisztizni, kiverte a balhét.

-Nekem kell,nem érdekel!-szólt.

Érdekes fordulat következett, minden átmenet nélkül belerúgott az anyja lábába.

Szülő visszanézett, mosolygott:

-Azért sem veszem meg!

Erre újra belerúgott. Nagymama eddig nem szólt,úgy látszik belefáradt unokájába, lassan lépkedett. Hosszú nehéz évei után nyugalomra vágyott. Halkan alig észrevehetően mondta:- Jól van, megveszi a nagyid! Nem volt hiszti, mosoly jelent meg a kicsi pirospozsgás arcán. Előre örül a finom csokinak. Vajon milyen felnőtt fog belőle válni?

Felmerül a kérdés, ki-kit, nevel?! Mi felnőttek vagyunk, nem tudjuk eldönteni mi helyes, netán helytelen!Korán sem biztos, mindig mindent meg kell adnunk nekik! Mert a későbbiekben, nagy árat fizethetünk érte!